Minimálisan maximális

A kevesebb több.

Környezeti, sőt tárgyi szinten is. Mert nem ingerel folyton pótcselekvésre, nem állít újabb és újabb döntéshelyzet elé, nem pályázik egyhuzamban a figyelmünkre, nem igyekszik kitölteni szabadidőnk minden egyes percét, és mert nem kommunikálja felénk, hogy kinek kell lennünk, mit kell szeretnünk, és hogyan kell gondolkodnunk.

A kevesebb több. Mert teret ad nekünk is. Mert megágyaz az elmélyülésnek. Hagyja, hogy a figyelmünk szabadon oda irányuljon, ahol éppen dolga van. (esetleg önmagunkra, szeretteinkre, szűkebb és tágabb közösségeinkre, már ha még vannak ilyenjeink). Mert elvezet egy valódi és hiteles „itt és most”-ba. A minimális pszichés szempontból gyakran maximális. Ma a minimalista környezeti mozgalmak közül a 100 tárgy mozgalommal foglalkozom. Vitaindító írásnak szánom, ezúttal én magam is minimálra kapcsolok, hogy teret hagyjak nektek. Mert a kevesebb több. Sokkal több.

2007 nyarán Dave Bruno szétnézett san diegoi otthonában, majd nem bírta tovább: elege lett a családját beborító tárgymennyiségből. Szabadulni szeretett volna, elsősorban attól az állapottól, amit Erich Fromm így summáz: „Úgy látszik, mintha a létezés tulajdonképpeni lényege a birtoklásban rejlene, hogy nem is létezik az, aki nem birtokol.” Dave a birtokláson túli szabad létezésre vágyott, ahol a kulcsszó az egyszerűség. A mindenféle értelemben újfajta kapcsolódásokat eredményező egyszerűség. Egyéves kísérletbe fogott. Tulajdonait maximum 100 tárgyra redukálta (közös családi használati tárgyak egyáltalán nem, gyűjtemények pedig egy darabként számítva), és 364 napon át figyelte, hogy hat ez a „hőstett” lelkére és személyes kapcsolataira. Az egyszerűsödés folyamatát végig posztolta. Követni lehetett, hogy küzd meg minden egyes kiselejtezett zsákkal, vagyis levakart felesleges réteggel. Vívódásai látszólag a tárgyak szintjén mozogtak, mégis sokkal többről szóltak. „Vajon megtehetem, hogy csak két pár farmert hagyok a szekrényben, és azokat váltogatom? Biztonságban fogom érezni magam? Képes leszek emlékezni a múltamból megőrzött tárgyi emlékek nélkül is, vagy valami végleg elveszik, ha kiteszem őket? Tényleg kell 124 darab autó a gyerekeimnek a boldog gyerekkorhoz?”

Dave kísérletéből mozgalom lett (100TC, vagyis 100 Things Challenge), 100-as listák keringtek (és keringenek) szerte a világhálón. Tapasztalataiból könyv született. Kezdeményezésének 2009 óta számos verziója látott napvilágot. A minimalista életre vállalkozók személyiségével összhangban változtak a szabályok, a birtokban hagyott tárgyak darabszáma, de az alapelvek mindenhol ugyanazok maradtak:

- redukáld le dolgaid

- utasítsd vissza az új tárgyak kontrollálatlan beáramlását otthonodba

- gondold át életed prioritásait

Az eredmények nem maradtak el: a régi-új életformát kipróbálók nagyobb hányada nem tért vissza a féktelen fogyasztás állapotába, és saját bevallásuk szerint életükkel sokkal elégedettebbé váltak. Birtoklás helyett az élmények és a kapcsolatok felé fordultak, „mert a legjobb dolgok az életben, nem a dolgok”.

A minimalista mozgalmak fontos kérdéseket feszegetnek. Létezhetünk-e birtoktárgyaink nélkül is, vagy azok vagyunk, (azokká válunk) amit fogyasztunk? Felépíthetjük-e személyes identitásunkat a fogyasztástól függetlenül is? Tudunk-e függetlenedni a társadalmunkat alapvetően meghatározó „vásárolj, birtokolj” felszólításától és gyakorlatától? Létezik-e élet a fogyasztáson túl, ahol nem félünk tizenéves autóba ülni, mert az autónk többé nem egy benyomáskeltő stratégia része, vagyis személyiségünk, bankszámlánk és szociális státuszunk tükre, hanem elsősorban közlekedési eszköz? Túl tudunk lépni a gyors örömök, pillanatnyi kielégülések hajkurászásán (amit a vásárlás, a szerzés is biztosít), és felfedezni a lassabb és melósabb kapcsolati és élmény alapú boldogságot? Kívülről irányított karakterünk vajon képes belülről irányítottá válni?

A tét nagy, de ezt mindannyian tudjuk.