Dobozolnak. Mintha volna bármiféle realitása annak, hogy pár hét alatt becsomagoljanak egy egész életet. Asszisztálok, pedig legszívesebben épp az ellenkezőjét tenném. Módszeresen kipakolnám, amit ők a hátralévő időre még hasznosnak találtak és összerakodtak. Pont, mint gyerekkoromban, amikor apám elvitt magával horgászni, és én ahelyett, hogy az újabb kapásban segédkeztem volna, titokban egymás után visszaengedtem a kifogott halakat a vízbe. Mire észrevette, rég késő volt: üres kézzel mentünk haza. Most már nagy vagyok, nem teszek ilyesmit. Nem mentem meg a szülői házat. Értem, miért döntöttek így, látom, hogy igazuk van és hogy elképesztően vagányak. Mert mégis, ki kezd 80 felé közeledve új életet? Ki költözik ilyenkor vidékről a fővárosba? Ugyan ki más, mint a szüleim.
Akasztják a hóhért. Annyit írtam és beszéltem már szülői otthonról és költözésről, de arra
nem számítottam, hogy egy szép napon rám is sor kerül majd és a saját bőrömön tesztelhetem az idevágó igazságokat. Nincs más választásom, megteszem.
“A házak a földtől az égig nőnek.”
Így nőtt ő is. Alul a garázs és a kazánház, benne a szerszámokon túl ezer egyéb, az évek
hordaléka. Pont, mint a tudattalanban. Középen a lakószint rendezetten és mindig
elképesztően tisztán. Fent pedig a padlás, az intimitás, az elvonulás és az olvasás tere.
Ablakából egyenesen a felhőkre látni. Itt a valamikori szobám.
“A szülői ház az első univerzumunk, egy saját mikrokozmosz, biztonságos bölcső."
Mielőtt kimennénk a nagyvilágba, itt tanuljuk védve a testi-lelki életet.” Itt tanultam én is. Például azt, hogy vastag téli zokniban nem csúszkálunk lefelé a lakozott falépcsőn, mert hosszú, kontrollvesztett lesiklás lesz a vége. És azt is, hogy ha legfelül elbújok a lépcsőbabák mögé,tisztán hallhatom, mit és hogyan beszélnek lejjebb, a konyhában az életről a nagyok.
“A szülői ház örök”.
Képe mélyen legbelül lebonthatatlan és átépíthetetlen, ameddig csak élünk, velünk marad élethossziglan. A teljesség és a biztonság forrása lelkünkben, védelmezőink lakhelye, ahol épp megfelelő hőmérséklet uralkodik, ínycsiklandó illatok úsznak, melegség és puhaság vesz körül minket. Lelkünkbe karcolt földi paradicsom. Itt belül nálam tócsni és citromos tea illata terjeng, az ágyon a paplanhuzat ropogós és illatos. És hűs, mintha anyám az imént terítette volna rám. A falakon faliszőnyegek és könyvek. Az asztalon papír, rajta apám szabályos kézírása. A kert zöldségekkel és gyümölcsökkel teli. A kisházban
bekészítve az összehasogatott tüzelő. Ha kinyitom az ajtaját, rám dől az illata.
„A tér ezernyi méhsejtjében sűrített időt tárol. A tér erre való.”
Házaink is őrzik ott töltött időnket és ott megélt élményeink érzelmi lenyomatát. Horcruxok. Elég csak képzeletben megközelíteni őket, és máris ott találjuk magunkat múltunk érzelmi dzsungelében, szemtől-szemben egykori önmagunkkal.
“A házaink túlélnek minket.”
A miénk éppen most kezd új életet. Várja őt egy másik család,
kisgyerekekkel. Felnőnek majd ők is a falai között, megtanulják biztonságában az élet és a
lélek alaptörvényeit. Terét megtöltik saját élményeikkel, fantáziáikkal, találkozásaikkal,
álmaikkal. Nem bánom. Legyen nekik olyan fontos, mint amilyen nekem volt. És persze,
hogy az lesz. Nézem, ahogy dobozolnak. Hagyom. Nem dobom vissza a nagy nehezen
kifogott halakat a vízbe. A lényeg úgyis itt él bennem, eladhatatlanul.
(megjelent: Otthon magazin 2020. augusztus)