A kezünk nyoma

Vajon az otthon, amiben élsz, kinek a keze nyomát őrzi leginkább? Kinek az ízlése dominál benne? Ki választotta ki a bútorokat, a fal színét, a szőnyeget? Kinek a dísz- és személyes tárgyai kerülnek „kirakathelyzetbe” a nappaliban, és kinek esetleg a dobozok mélyére? Ki szeretett bele a falon lógó képekbe? Ki dönti el, mi az, ami bekerülhet az otthon terébe, és mi az, ami nem, vagy esetleg mi az, ami már száműzendő?

Ha egyedül élsz, akkor sem biztos, hogy a te „kezed nyomát” tükrözi otthonod. Ha többen laktok, elég tanulságos megfigyelni, ki milyen mértékben „van jelen” a közös térben. A tér fölötti kontroll és a térfoglalás sokat mesél az otthon lakóiról. Megmutatja, mennyire főszereplői saját életüknek, mennyire adnak szabad teret a másiknak, de azt is elárulja, mennyire vannak a valódi helyükön.

Egy férfi és egy nő

Nem is olyan nagyon rég egy negyvenes pár lakásában jártam, akik két, egészen pici fiúkát nevelnek. A lakásmustra során feltűnt, hogy a gyerekek szobája kakukktojás a lakás többi részéhez képest. Mintha különböző otthonok helységeibe léptem volna be. Aztán a beszélgetésünk során kiderült, hogy a lakás a férfi öröksége, szingliként ő újította fel pár éve, a bútorokat is ő vette, vagy örökölte, az ő tárgyai vannak a könyvespolcon, az ő képei a falon. Egyedül a gyerekszoba berendezésébe folyt be a párja. Saját személyes tárgyait egyébként a saját lakásában hagyta, csak a ruháit és a kozmetikumait hozta magával, amikor összeköltöztek. „Olyan, mintha nyaralni indultál volna – jegyeztem meg – nem látom a bevonódásodat, az elköteleződésedet a térben.” És valóban: kiderült, hogy összebútorozásukkor mindkettejükben sokkal több volt a kétség, mint a bizalom egymás irányában, de mivel egyformán rettegtek attól, hogy 40 évesen végképp egyedül és gyerekek nélkül maradnak, ezért hát belevágtak. A félelmük és a célra tartásuk olyan erős volt, hogy a kételyeikről azóta sem beszéltek őszintén egymással, pedig azok nem igen szűntek. Csak a körülöttük lévő tér árulkodott arról, hogy annak ellenére, hogy együtt élnek, és közös gyerekeik születtek, nem fogadták be egymást, és nem köteleződtek el a közös élet mellett.


Egy nő és egy férfi

Yalom, amerikai pszichoterapeuta A terápia ajándéka című könyvében írja le a következő esetet. A páciens felesége halála miatt járt hozzá, még hosszú idő után sem volt képes elgyászolni őt. Yalom hirtelen jött ötlettől vezérelve meglátogatta a férfit otthonában. A látogatás során azzal szembesült, hogy a ház tele van zsúfolva a nő tárgyaival, és egyáltalán nem tükrözi a férfi jelenlétét, ízlését vagy akár érdeklődését. A továbbiakban egy lakás átalakítási ütemtervet dolgoztak ki, amely jól kísérte a gyászmunka folyamatát. A férfinek birtokba kellett vennie, be kellett laknia saját otthonát, ami csak úgy volt lehetséges, ha fokozatosan elpakolta felesége tárgyait, és behozta saját design választásait is a térbe. Így lassanként a felesége elgyászolásán túl felfedezte saját magát is, és a lakás belakásával párhuzamosan saját életét is sikerült újra belaknia és értékelnie.


Két otthon, két párkapcsolat

Egy teret uraló férfi és egy nő. És mellettük egy térből kimaradó társ. Két közös otthon, ami csak a lakcímkártya szintjén tekinthető közösnek. Két párkapcsolat téri lenyomata. Az elsőben csak a gyerekszoba közös tér, egyébként mindenki félti saját felségterületét. A másodikban a nő beborítja a teret, a férfi egyáltalán nincs jelen, mint ahogy saját maga számára sem létezik, kikopott életéből.

És nálad vajon mi a helyzet?

Fussunk neki újra: nézz körül az otthonodban, vajon kinek a keze nyomát tükrözi leginkább? Kinek az ízlése dominál benne? Ki választotta ki a bútorokat, a fal színét, a szőnyeget? Kinek a dísz- és személyes tárgyai kerülnek „kirakathelyzetbe” a nappaliban, és kinek esetleg dobozok mélyére? Ki szeretett bele a falon lógó képekbe? Ki dönti el, mi az, ami bekerülhet az otthon terébe, és mi az, ami nem, vagy esetleg mi az, ami már száműzendő? Te mennyire adsz teret saját magadnak? És a másiknak? És ő neked? Nézzük, mit mond erről az otthonod. Mert egyfolytában kommunikál nekünk rólunk. Csak legyen fülünk a meghallásra, és szemünk a meglátásra. Ha velem tartotok, remélem, hamarosan kinő.

(Megjelent: otthonterápia, 2016. január)


csillahunya@gmail.com

Budapest, Magyarország

Hunya Csilla

pszichológus