„Bárcsak úgy élhetnénk, ahogy élünk”. Karácsony óta ez a nagyerejű Petrik Adrien mondat virít a nappalinkban, ráadásul nem kevésbé kitüntetett helyen, mint legújabb családtagunk, egy szépséges angol pianínó tetején. Merthogy igen, már megint bővült a család és persze nem is akárhogy. December 24.-e zümmögését egy csengetés szakította meg nálunk. „Mamaaa, valami szállítók, és azt mondják, egy zongorát hoznak. Szerintem tuti eltévedtek, mi nem is tanulunk és nem is tudunk zongorázni”. – mondta a fülig sütikrémes Áron, majd felelős kapuőrként levágta a kaputelefont. De a szállítók nem adták fel: újra csengettek, az előzményből okulva egyeztették vele kilétünket, majd felhozták az akkor már minden kétséget kizárólag minket illető zongorát. Azaz pianínót, aki a karácsonyfát lekörözve egyből nappalink legnépszerűbb lakója lett.
Örömtócsa. Elizabeth Dunn szociálpszichológus ezzel a metafóra-névvel illeti tárgyi
szerzeményeinket, rámutatva arra, hogy megszerzésük feletti örömünk épp olyan illékony, akárcsak egy tócsa vize. Egykettőre elpárolog, mintha soha nem is lett volna. Élményeink (utazások, kirándulások, ünnepek, baráti összejövetelek) ezzel szemben jóval tovább, akár életünk végéig is képesek boldogítani minket, újra és újra fülig szalad a szánk, megmelegszik a szívünk, ha csak rájuk gondolunk. Vannak azonban kivételek. Azokra a tárgyakra gondolok, amelyek élmények is egyben. Mint a mi szépséges angol pianínónk, aki amióta beköltözött hozzánk, folyamatos élményforrásként üzemel. Jóvoltából mindenki (engem is beleértve) elkezdte a különböző zongoratanuló appok által támogatott zenei felfedező körútját, melynek természetes velejárója a másik felfedező azonnali likvidálása, ha a gyakorlás szent idejében közelíteni mer. Egymás után gyűlnek az elvégzett kurzusok, a megtanult dalok, dúl az ádáz háború a zongoraszékért, születik az első családi koncert gondolata. Örömtócsa helyett boldogságtenger. Remélem, soha ki nem száradó.
Azok a jól megtermett szállítók azért tudtak valamit, amikor a zongoránkat december 24.-én
idehozták nekünk. Azt, hogy nem a tudás számít, sőt. Gyakran épp a tudásunk akadályoz meg abban, hogy még többet lássunk vagy tanuljunk az életben. Hogy hogy értem ezt? Pont úgy, ahogy Nassim Nicholas Taleb libano-amerikai statisztikus, aki Fekete hattyú című szuperkönyvében ír tudásunk túlbecslésének hátrányairól. Merthogy igen, hajlamosak vagyunk túlbecsülni, kincsként őrizgetni és így konzerválni, amit tudunk és alábecsülni, mellőzni, amit még nem ismerünk. Kollektív kognitív torzítás miatt védjük és identitásunk, világban való létünk középpontjába állítjuk ismereteinket, holott ez nem visz előre, csak önbecsülésünket támogatja meg. Umberto Eco híres harmincezres könyvtárának egy jelentős része el nem olvasott könyvekből, Taleb szavaival antikönyvtárból állt. Nem azért, mert Eco felelőtlenül, felhalmozóan vásárolt, vagy bibliofil lett volna. Épp ellenkezőleg: a
nem tudására koncentrált, mert tudta, hogy az ismeretek és az élet folyamatos áramlásának alapja a nem tudás jelenléte, akár el nem olvasott könyvek formájában, melyek a még meg nem hódított vidékekre emlékeztetnek minket. Nálunk is akad felfedezésre csábító könyv bőven. Sőt. Most már egy szépséges angol pianínó is, aki nap, mint nap emlékeztet minket arra, hogy van egy egész világ, amit még nem ismerünk, de ha akarjuk, bármikor meghódíthatunk.
(Megjelent a 2021. márciusi Otthonban)