Romgazmus

Frissítve: júl 13


Menthetetlenül szeretem a romokat. Vonatkozásukban pont olyan vagyok, mint egy tengerész: ha ismeretlen faluba visz az utam, addig nem nyugszom, míg fel nem szedek egyet, minél reménytelenebbet, annál jobb. Így aztán országszerte vannak rom-kedveseim, akikhez olykor random visszatérek. Ha időközben eltűntek, elbúcsúztatom őket, ha még küzdenek az idő vasfogával, én is beszállok a harcba és a megmentésükről ábrándozom. Ha pedig egy kolléga lecsapott rájuk és vele új életet kezdtek, irigykedem. Szerintem messze nekem van a legnagyobb ingatlan-portfólióm az egész országban. Igaz, csupa rom- és fantáziatulajdon, de így legalább nem adózom utánuk. Csak a tiszteletemmel.

A romok a közvélekedés szerint a múltat képviselik, segítségükkel egy csomó információhoz jutunk elődeink és letűnt korok életéről. Ezt mutatja a nyelvhasználat is: egy rom mindig túlmutat önmagán és romja valaminek. Romja egy egykori otthonnak, egy istállónak, egy kórháznak, egy monostornak, egy várnak. De ha valaki mászott már be romos, elhagyatott épületekbe, jól tudja, hogy a tanúságtételnél sokkal többről van itt szó. Ilyenkor nem az egykori épület életképei, lakóik vagy használóik pillanatai, cselekedetei mutatkoznak meg előttünk, hanem mindezeknek az elmúlásába, egy régi világ letűnésébe futunk bele. Egy valamikori otthon beszakadt teteje, bedőlt falai, otthagyott bútorai, természettől visszahódított kertje nem az ott lakók közös étkezéseit, ház körüli munkálkodását, gyerekeik önfeledt pillanatait idézik, hanem ezeknek a halálát, visszahozhatatlanságát zúdítják ránk. Az ilyen volt és az ilyen lett sehol máshol meg nem tapasztalható idői együttállását.

Simmel, német filozófus szerint egy épület pillanatnyi fegyverszünet a teremtő emberi szellem és a természet erői között. A szellemünk által alkotott, de mindig a természetből kihasított. Nincs épület környezet nélkül, és ahhoz, hogy létezni tudjon, hogy a rá kiszabott funkciót be tudja tölteni, természetnek és szellemnek egyensúlyban kell léteznie benne egymással. Egy rom esetében ez az egyensúly felborul. A természet visszaköveteli a terepet, sőt: maga is a romot formáló anyaggá válik. A madarak fészket raknak a bedőlt falakon, a növények benövik és áttörik a kövek sorát. A rom elveszti eredeti épület funkcióját és már nem képes védelmet adni a természet erőivel szemben. Minél nagyobb teret nyer a természet, annál inkább csökken az épület funkcionalitása, és előbb-utóbb pont úgy viselkedik, mint egy természeti képződmény, csak úgy lesz ott, mint egy domb, vagy egy patak.

Hogy ez mind rendben van, csak magyarázzam már el végre, hogy miért szeretem ilyen mániákusan a romokat? Nos, a segítő szindrómám leszámítva tisztán egzisztencialista érdekek vezetnek. Megrögzötten hiszek abban, hogy halálunk befogadása pszichológiai értelemben egészen mást jelent, mint biológiailag. Tudata ugyanis nem elpusztít, hanem éppen ellenkezőleg: megment minket. A halál közelében élesség van, létezésünk súlyának átélése, felelősségvállalás. Itt rálátunk a számunkra értékesre és értelmesre, kapcsolódunk teremtő képességünkhöz, aktivizálódunk. Paradox módon ilyenkor élünk csak igazán. A romok természetükből fakadóan képesek erre a tisztító varázslatra, ezért bakancsot elő és kalandra fel! Elég sok van belőlük az országban. Fantázia tulajdonosukként bizton állíthatom.


(Megjelent más címmel :-) a 2021. júliusi otthonban)

20 megtekintés0 hozzászólás