A márciusi Otthonba legújabb családtagunkról, egy szépséges angol pianínóról és újdonsült közös életünkről írtam. Most meg a szomszédság intézményéről készülök. Ha ezen a ponton bárki bármilyen összefüggést vél felfedezni a témáim között, akkor bingó. Merthogy van közöttük. De fogadjunk, hogy nem az, mint amire gondoltok.
A szomszédok definíció szerint a hozzánk legközelebb élő idegenek. Micsoda paradoxon, ráadásul még fokozni is bírom: idegenek az intim zónánkban. Ugye milyen fenyegető? Nem is csoda, hogy gyakran nehéz kezelnünk ezt az alaphelyzetet. De van egy jó hírem is: nem mindig volt ez így. Az angol legalábbis erről árulkodik, amikor a szomszédot és a felebarátot ugyanazzal a szóval jelöli. Neighbour. Hetek óta azon gondolkodom, hogyan lehetséges ez az egybeesés. Mi köze a felebarátnak a szomszédhoz? Akit ráadásul a tízparancsolat szerint muszáj szeretnem is? Az egészről az idő tehet. Az Ószövetség idején ugyanis még az egy törzshöz vagy nemzetséghez tarozók éltek egymás mellett. Eredetileg rájuk vonatkozott a felebarát név, amelyben az előtag (fele-) nem a kötődés mértékére, hanem arra mutatott rá, hogy a felebarátok együtt alkotnak egy egészet. Egy törzsközösséget. Aztán az eredeti szerveződések fellazultak és egymás mellett kezdtünk lakni olyanokkal is, akikhez a fizikai közelségen túl nem fűzött mélyebb kötelék. Az eredeti parancsolat egészen más kontextusba került, ami, valljuk be, alaposan feladta a leckét. hiszen a saját törzsünkhöz tartozókat könnyebb elfogadnunk és szeretnünk, mint a közelünkben lévő idegeneket. Már csak evolúciós érdekeink miatt is. És mégis: nagyon megéri.
Ma már szinte evidencia, hogy kiegyensúlyozottságunk, jóllétünk, élettel való elégedettségünk egyik alapfeltétele a biztonságos és elfogadó lakókörnyezet. Amelybe nem csak az otthonunk, hanem a szomszédságunk is beletartozik. Szomszédaink életünk tanúi és kísérői. Jó kapcsolat esetén biztonságban érezzük magunkat a közelükben, elfogadottságot, beágyazottságot élünk meg a világban. Bár hagyományosan harmadrangú kapcsolatként kezeljük őket a családtagok és barátok után, mégis nagyon fontosak. Közelségükből kifolyólag gyakran gyorsabb támaszok, mint a hozzánk legközelebb állók, ezért vészhelyzet esetén (legyen az tejhiány pudingfőzés idején, egy karantén vagy egy váratlan rosszullét) őrangyalként működhetnek. Általában eszközjellegű kérdésekben aktivizálódnak, ugyanakkor nem ritka az intimitást, közös ünnepeket, szabadidős programokat is megélő szomszédsági viszony sem. Vonatkoztatási csoportként is kiválóan működnek, bár észrevétlenül, de folyamatosan összevetjük magunkat velük, így erősítjük folyamatosan identitásunkat. Ekkora jelentőség mellett nem csoda, ha jó viszony esetén elvesztésükkor ugyanúgy gyászolunk, mintha egy családtagunkról volna szó.
Na jó, elárulom: újdonsült családtagunk, az angol pianínó megjelenése okozott nálunk némi
társasházi turbulenciát. Hosszas mérlegelés után hangjának szépsége miatt választottuk őt, egyéb tekintetben nem igazán tudtuk, mit cselekszünk. Aztán persze szembesültünk hangerejével és egyből kidolgoztuk a láthatatlan lépcsőházi közlekedés módszertanát. Teljesen feleslegesen. Szomszédaink az első adandó alkalommal mosolyogva nyugtázták megérkezését, majd megállapították, hogy ez már csak egy ilyen zenélő ház. Befogadták és vele együtt minket is zongorástul, újra. Szerettek, mint önmagukat.
(megjelent a 2021. áprilisi Otthonban)