Fiókok, ládikák, dobozok, zsebek: titokzatos, intim, kitöltésre váró helyek. Bezárnak, tartalmaznak és védelmeznek, de magukban foglalják a lehetséges felfedezés és leleplezés aktusát is, a találkozásét gondosan őrzött tartalmainkkal és titkaikkal. Nem is helyek ezek, sokkal inkább cinkostársak, akik gyerekkorunktól kezdve végigkísérik életünket.
Egészen kicsiként rájuk bízzuk legdédelgetettebb kincseinket. Egy lehetetlen formájú kavicsot, egy csodálatos üveggolyót, halott katicabogarat, a kedvenc lestrapált radírunkat, egy bicskát, virágszirmot, apróra koptatott színes ceruzát: gyermeki létünk, érzelem- és fantáziavilágunk ikonikus tárgyait, első szent tulajdondarabkáinkat. Tesszük ezt abban a szent meggyőződésben, hogy valaki, igazából bárki, sőt az egész világ tuti lecsapna rájuk, hisz olyan nagyon értékesek. Később persze mind rájövünk, hogy valójában a velük töltött idő, a közben átélt élményeink, rájuk vetített tartalmaink avatják őket pótolhatatlan kincsekké, és hogy rajtunk kívül igazából senkinek sem kellenek. De érett belátás ide vagy oda, legintimebb és legfontosabb dolgainkat még felnőttként is elsősorban fiókokba, dobozokba, ládikákba pakoljuk. Igaz, ekkor már nem az eltulajdonítás megelőzése, sokkal inkább a rejtés, a titok és a privát szféra védelme a cél. Már tudjuk, ezek a kincsek egy kicsit mi magunk is vagyunk, ők pedig egy darabkák belőlünk.
Vajon mindenkinek van saját fiókja, rekesze, doboza? Sajnos nincs. Mert a tárgyi fontosságainkkal megpakolt tér létrehozásához bizony szükségeltetik némi individuáció és én-tudat, ami, bármilyen megdöbbentő is, nem feltétlenül életkori kérdés. Könnyen lehet, hogy egy kisiskolás szerencsés fejlődési körülményeinek hála már megugrotta ezt az életfeladatot, míg egy felnőtt elakadt benne. Előző esetben fontos lesz a saját zseb, doboz vagy fiók léte és védelme, és ezt csupa jelentős tulajdondarab tölti majd meg, míg utóbbi esetben az otthon található rejtett terek a család dolgaival, hasznos tárgyakkal, mindenféle eszközökkel telítődnek. Drága szülőtársak, ugye ezen a ponton felesleges hangsúlyoznom a privát helyek létének és tiszteletben tartásának fontosságát a gyerekszobában, pláne, ha testvérek között megosztott térről van szó?! Annál is inkább, mivel az individuáción és én-tudaton túl bizony bizalom is szükséges a saját helyek létrehozásához. Annak a tudata, hogy privát szféránkat tiszteletben tartják, hogy nem csak a dobozunk, hanem az azt
tartalmazó nagyobb tér is elegendően biztonságos. Amennyiben ez a feltétel nem teljesül, rejtett helyigényünk máshol elégül ki és más tereinkben (munka vagy edzőhelyen, fizetett széfben, egy lakatlan szigeten elásva) létesítünk magunk számára privát rejtekhelyet.
Ezek a rejtekhelyek ugyanazt tudják mind: a tartalmazás, a megtartás mágiáját. Az egyik legfontosabb lélektani és egyben környezetpszichológiai varázslatét, mely lelkünket és környezetünket is szervezi egyben. Mindannyiunkat körbevesz és tartalmaz egy nagyobb egész fizikai és pszichés értelemben egyaránt. Engem most egy nappali, amit az otthonunk, azt a ház, az utca, a kerület, végső soron az egész univerzum. Az érzéseimet, a késztetéseim a lelkem, de ha nem boldogulnék, a családom, a barátaim, a közösségeim is segítenek, ahogyan én is őket. Megtartanak és megtartunk. Pont, ahogyan egykori dobozunk legféltettebb kincseinket.
Megjelent a 2020.06.-i Otthonban
Comments