Ha egy közelgő természeti katasztrófa következtében el kellene hagyni az otthonodat, és csak egy hátizsáknyit vihetnél magaddal belőle, vajon mi lenne az, amit a hosszú évek alatt felhalmozott, gyűjtögetett tárgyak közül megmentenél?
A környezetpszichológiai kutatások szerint az igazolványokon és bankkártyákon kívül valószínűleg azokat, amelyekhez erősebben kötődsz. Ajándékokat, emlékeket, amelyek külső szemlélő számára teljesen értéktelenek, neked mégis pótolhatatlanok. Például egy medált, amit a nagymamád hagyott rád, mielőtt elment. Vagy egy fényképalbumot gyermeke(i)d első éveiről. Esetleg azoknak a daloknak a kottáit, amelyeket hajdanán egyfolytában hallgattál. De az is lehet, hogy a társadalmi szerepekkel, státusszal kapcsolatos tárgyakat. Például a bekeretezett kitüntetéseket, okleveleket a falról. Vagy olyasmit, amibe sok energiát fektettél, fektettek szeretteid. Mondjuk a gyerekek által kivarrt anyák napi képet. Egyszóval a kincseidet.
Mitől lesznek számunkra egyes tárgyak kinccsé, míg mások kacattá? Mi különbözteti meg a dolgokat a tárgyaktól? Elsősorban az érzelmi kötődés, amit a kincseinkkel, dolgainkkal kapcsolatban élünk meg. Ilyenkor a kérdéses dolgot pótolhatatlannak, megfizethetetlennek tartjuk. Valójában nem is magához a tárgyhoz kötődünk, hanem ahhoz amit, vagy akit képvisel számunkra.
Az ajándékok például az ajándékozót rejtik. A nagymama medálja őrzi nagymamát. Az emlékek, szuvenírek életünk egy kitüntetett korszakát és ehhez kapcsolódóan gyakran helyszínét is idézik. A gyermekkorból megőrzött mackónk egész gyerekkorunkat, gyereklétünket, első otthonunkat sűríti. A státuszt, rangot jelölő tárgyak társadalmi helyünk foglalói, biztosítékai. A kitüntetés a falon minden áldott nap elmondja nekünk, meddig jutottunk. Az általunk vagy szeretteink által alkotott dolgokba pedig maga a készítő is belekerül. Az anyák napjára kivarrt terítőbe belelátjuk öltögető kisgyerekünket is. Nem csoda hát, ha nehezen hagyjuk ki mindezeket abból a bizonyos hátizsákból, ha menni kell.
Életünk során tárgyakhoz való viszonyunk folyamatosan változik. A kezdetekben még meg sem tudjuk különböztetni magunkat a környezetünktől. Felfedezésük hozzásegít önmagunk, mint különálló kisember fokozatos megtapasztalásához. Eszmélkedésünk kezdetekor, az anyától való leválás során egy-egy kitüntetett dolog anyapótlékká lép elő. Az állandóan szorongatott, hurcolt, „foglalkozott” átmeneti tárgyakra, első legfontosabb kincseinkre gondolok. Egy kispárnára, takaróra, plüssfigurára, amit tilos kimosni, megfoltozni, állandóságától megfosztani, és ha elveszítjük, összedől a világ. Gyermekkorunkban a tárgyi környezettel sokkal több időt töltünk, mint emberi környezetünkkel. A tárgyak testi-lelki fejlődésünk nélkülözhetetlen kellékei: a mozgás, a játék, a fantáziák elképzelhetetlenek nélkülük. Felnőttként már előtérbe kerül a dolgok szimbolikus, „megidéző” funkciója is, ráadásul nemenként különbözően. A nők elsősorban a szeretteikre, kapcsolatokra, családra emlékeztető tárgyakhoz vonzódnak, míg a férfiak a teljesítményt, erőt, eredményt szimbolizálókhoz. Időskorban új tárgyak már szinte nem is keltik fel érdeklődésünket. Ráadásul a tér életünk e szakaszában összezsugorodik, elsősorban az otthonunkra korlátozódik. A tárgyak és bútorok megélt múltunk emberi kapcsolatainak hordozóivá (komód, amit még az anyám kapott esküvőjére…), egyben a jövő generációjához kapcsoló hidakká (… és amit majd remélhetőleg az unokám is meg fog kapni) válnak.
A minap kedves ismerőseinknél jártunk, akik először hívtak meg magukhoz. Nyáron találkoztunk össze, a kölcsönös szimpátia tombolásán túl nem sokat tudtunk még egymásról. A munkákról folyó beszélgetés közben egyszer csak biztatni kezdtek, osszam meg velük, mit mondhat róluk az otthonuk, mert szerintük bizony semmit. Némi vonakodás után körbenéztem, és a szemem megakadt egy öreg komódon sorakozó kócsag és daru miniatűr gyűjteményen. Nagyon izgalmas látvány volt a seregnyi hosszúnyakú és hosszúlábú, kecses, ugyanakkor büszke és dacos vízimadár. Megkérdeztem tőlük, miért szeretik ezeket a miniatűröket. „A nemességük, büszkeségük miatt.” – válaszolták. „Ezek olyan költöző madarak, amik ha hazatérnek, kilógnak környezetükből, ugyanakkor elképzelhetetlenek nélküle.” A madársereg segítségével pillanatok alatt ott jártunk barátaink életének legfájdalmasabb szakaszánál, a holokausztnál. Elmesélték, kamaszként hogyan hagyták el az országot a szülők, rokonok elhurcolását majd elvesztését követően, és hogyan alapítottak máshol családot. Hogyan lettek büszke és dacos költöző madarakká, akik ugyan máshol raktak fészket, nyaranta mégis hazajárnak, mert életük, identitásuk elképzelhetetlen gyermekkori környezetük nélkül, akármilyen fájdalmas, feldolgozhatatlan és megbocsáthatatlan események fűződjenek is hozzá. Így emlékeztette őket madár-kincsük nap, mint nap legnehezebb sorsfeladatukra: az átélt gyermekkori traumára, ugyanakkor a traumával való sikeres megküzdésre is, amiből életerejük, büszkeségük, fiatalságuk táplálkozik.
(megjelent a Térkultúrán, 2016. február)