Varázsceruza

Frissítve: aug 11

Nem tudom, ki mennyire emlékszik még a Varázsceruza című, a 70-es 80-as években sokat vetített lengyel rajzfilmre. Én mindenesetre nagyon. A filmben egy kisfiú és a kutyája mindenféle kalandba keverednek, melyekből rendre egy varázsceruza segítségével másznak ki. Ez a ceruza ugyanis bármit lerajzol, az azon nyomban megelevenedik. A vágy alkotássá, majd az alkotás valósággá válik. Nem tudom, ki hogy volt ezzel a rajzfilmmel, én töredelmesen bevallom: vegyesen. Mert egyrészt micsoda lehetőség már egy ilyen bármit életre hívni tudó ceruza. Egészen elképesztő. Másrészt viszont mekkora para, hogy a használatával minden, amit kitalálok és lerajzolok, azon nyomban életre kel. A vágyaimból hipp-hopp valóság, belőlem pedig teremtő lesz. Egészen félelmetes felelősség. Talán nem

is embernek való.

Már jócskán felnőtt voltam, amikor rájöttem, hogy a teremtés feladata és

felelőssége nem csak az istenek privilégiuma, hanem nagyon is emberi. Hogy mi, földi halandók varázsceruza helyett folyamatosan döntéseinkkel keltjük életre vagy éppen ítéljük halálra vágyainkat és választásainkat, és teremtünk helyzeteket, kapcsolatokat, konfliktusokat, utódokat, örömöt, bánatot, végső soron egy egész életet magunk köré. És ez alól nincs kibúvó. Akár akarjuk akár nem, döntéseinkkel és választásainkkal mindenképp rajzolunk. Élethelyzeteket és belőlük a végére egy egész életutat.

Nincs ez másként odahaza sem. Hiszen elsődleges otthoni környezetünk is folyamatos döntések elé állít minket. Ezek a döntések, noha első látásra egészen hétköznapi választási helyzeteknek tűnnek, valójában létkérdések. Mert amikor az otthonunkkal kapcsolatban döntünk, észrevétlenül az életünket alakítjuk aktívan. Otthonunk elhelyezkedésének, méretének, tájolásának, beosztásának, helyiségelosztásának, színeinek, stílusának, bútorainak kiválasztása ugyanis bizonyos életlehetőségek választását, egyben más életlehetőségek elutasítását jelenti. Ha amerikai konyhás nappalit választunk, akkor elegendő tér esetén folyamatos családi együttlétben lehet majd részünk. Amíg a

nagyok főznek, addig a kisebbek játszanak, egy térben zajlik az élet, a közösségélmény dominál. Itt nincs lehetőség félrevonulni egy gyerekmentes, pihentető főzésre, itt együtt zümmögünk, akár akarjuk akár nem. Ha a gyerekszobát a szülői háló közelébe helyezzük, akkor nagy eséllyel megtámogatjuk a kisgyerekünk ekkortájt teljesen normálisan labilis éjszakai biztonságérzetét, megspórolunk számára egy csomó átszorongott éjszakát, meghiúsítunk jó néhány elképzelt szörnyekkel vívott csatát, viszont kétség kívül feláldozunk valamit a szülői háló biztonságos intimitásából. Ha kamaszunk megnövekedett privát térigényét nem vesszük komolyan, és továbbra is nappali közeli, ne adj isten az otthon egyéb részeivel egybenyitott teret biztosítunk számára, akkor számolhatunk más területeken bejelentkező túlzott kontrolligényével és a velünk szemben lépten-nyomon kifejezett, fokozott ellenállásával. Míg ha szobája képes betölteni az ilyenkor létfontosságú bunker szerepét, vagyis elegendően szeparált és határai elegendően tiszteletben tartottak, akkor

növeljük az otthoni béke és a kritikus évek maradandó károsodás nélküli túlélésének esélyét mindkét oldalon. A sort még hosszan folytathatnám, de nem teszem. Helyette inkább arra bíztatok minden kedves olvasót, hogy nézzen körül odahaza és mérje fel téri döntéseinek eredményét. Vajon milyen életlehetőséget, milyen élethelyzeteket tesznek lehetővé választásaid, és melyek azok, amelyeket kizárnak? Jó rajzolást kívánok mindenkinek!


(Megjelent a 2020. júniusi Otthon Magazinban)

csillahunya@gmail.com

Budapest, Magyarország

Hunya Csilla

pszichológus