Tilos az Á

Aki egy kamasz szobájába engedély nélkül bemerészkedik, az vagy irtózatosan bátor, vagy pedig teljesen elfelejtette, mit jelentett számára a saját szobája annak idején. Mert nincs az életünknek még egy szakasza, amikor a „barlangunk” jelentősége olyan nagy volna, mint ekkortájt. Éppen ezért úgy vigyázunk rá és határaira, mint a szemünk fényére.

Serdülőkorban a szobánk épp fejlődési feladataink gyakorlását biztosítja számunkra: a függetlenséget, az intimitást, az egyéni identitást, az első általunk belakott világ feletti felelősséget és kontrollt. Olyan, mint egy laboratórium, ahol a leendő felnőtt „elkészítése zajlik”. Itt álmodozunk a jövőről, itt szövögetjük terveinket, itt gyászoljuk a gyerekkorunkat, itt próbálunk átvergődni zűrzavaros érzéseinken, de itt teszteljük a szóba jöhető jövőbeli identitáselemeinket is. Nem csoda hát, hogy az ajtaját jellemzően zárva tartjuk. Kivéve persze a hasonló ügyön munkálkodó kollégák, vagyis a barátaink előtt.

Ebből talán kiolvasható: szülőknek (a válsághelyzeteket leszámítva) tini szobákba kopogás és várakozás nélkül szigorúan „tilos az á”. A bontakozó önállóságot és magánéletet elmondhatatlanul fontos megtisztelni. Ha valaki mégis túljut azon a bizonyos ajtón, nem mindennapi élményben lesz része. Emberi környezet ugyanis soha máskor nem árulkodik ilyen őszintén a benne élőről, mint a serdülőkor idején.

Gyermekkorban a környezetünk alakításának igénye jellemzően még nem jelenik meg, így szobánk design-ja szüleink ízlése, személyisége, lehetőségei szerint alakul. Nem véletlenül, hiszen ekkortájt identitásfejlődésünk még máshol tart, a saját identitás kimunkálásának késztetése csak serdülőkorban ér utol bennünket, és robban be szobánkba környezeti szinten is. Az addig semleges, vagy anyuka által dekorált gyerekszoba fal például egykettőre megtelik poszterekkel, amelyeken azok a hírességek sorakoznak, akik ezért vagy azért vonzó életformát, identitást képviselnek számunkra, vagy egy aktuálisan fontos ügy, eszme képviselői. Segítségükkel leendő önmagunkat rakosgatjuk össze, a szülő pedig felbecsülheti, nagyjából milyen identitásformát próbálgat, milyen témák között kanyarog gyermeke, és ha tud belőlük olvasni, akár egy őszinte beszélgetés alapjává is válhatnak. De nem csak a képek, a tárgyak is gyakran az énkifejezés eszközei ekkoriban: hirtelen például ismét a polcra kerülhet egy-egy ruhadarab vagy játék a korai gyerekkorból, megjelenítve a szülőkről való leválás, a gyerekkor elbúcsúztatásának folyamatát.

Az énkifejező környezeti elemek csak akkor tudják betölteni küldetésüket (vagyis az identitás-kimunkálásának és az érzelmi feldolgozásnak a segítését), ha szülőként hagyjuk őket szabadon megjelenni, majd lecserélődni, és nem küzdünk foggal-körömmel gyerekünk szobájának lakberendezési jogáért. Tudom, nehéz beismerni, de lássuk be: most már ő is aktívan alakítja magát és környezetét egyaránt, a kizárólagos szülői feladatok és felelősség kora lejárt. Ha meghatározzuk, vagy befolyásolni próbáljuk szobája megjelenését, az olyan, mintha abban gátolnánk, hogy azzá váljon, aki.

Az énkiterjesztés nem csak a szoba berendezési tárgyaira és dekorációs elemeire jellemző a serdülőkorban, hanem az állapotára is. Soha olyan rumlisak, piszkosak és igénytelenek nem vagyunk (remélem), mint ekkoriban. A rendetlenség és a szétszórtság sok szülő-serdülő viszony megrontója. A szülők ilyenkor jellemzően megijednek, hogy valamit irtózatosan elrontottak, azért ilyen a „gyerek”, és last-minute megpróbálják korrigálni a nevelési hibát. A „gyerek” közben nem érti, miért lovagolnak az ősök folyton a külsőségeken, ahelyett, hogy az élet nagy kérdéseiről beszélgetnének vele.

Valójában serdülőként tényleg nehéz a kintre figyelni, olyan erősek és leterhelők a belső folyamatok. A rumli és a szétszórtság az ekkoriban kötelező érzelmi és ideológiai belső káosz külső, tárgyi megfelelői, amire ráadásul még az idegrendszer is rásegít. A tervezésért és összeszedettségért (is) felelős frontális és prefrontális agyterületek ugyanis a legkésőbben érők, szóval kedves szülőtársak lássuk be: rendes, összeszedett kamasz szobára szinte semmi esély.

És mégis: ha szülőként hozzásegítjük kamasz gyermekünket szobája rendszeres rendbe tételéhez, őt magát is segítjük a rendeződésben. Azt hiszem, a hangsúly a segítésen van. Váltsunk paradigmát, és cseréljük le a túlzott szülői elvárásokat megértésre és támogatásra. Határozzuk meg együtt a takarítási szokásokat, alakítsuk ki közösen a kereteket (gyakoriság, mérték), illetve ezek megszegésének következményét. Kérdezzük meg, hogy tudjuk őt ebben a számára érthetően nehéz feladatban leginkább támogatni. Fogjunk össze vele, hogy a szobája ne csak a pszichés és fejlődési állapotát tükröző zűrzavaros hely legyen, hanem az érését, felnőtté válását segítő, összerendeződésben mintát adó közeg is.


(Megjelent a térkultúrán, 2016. március)

csillahunya@gmail.com

Budapest, Magyarország

Hunya Csilla

pszichológus