Tessék szépen megijedni!

Frissítve: júl 13

Ódon megjelenés, girbe-gurba, szabálytalan homlokzat, pince és toronyszobák, a kertben vészjóslóan magas fák, majdnem átláthatatlan sövény. Az ablakokon ide-oda táncoló poros függönyök, nyikorgó fapadló, meglazult lépcsődeszkák, visszhangok, repedéseken átfütyülő szél, itt-ott megmagyarázhatatlan eredetű, sötét foltok, régi, poros bútorok, félbehagyott hétköznapi tevékenységek tárgyi nyoma mindenütt. Na, ki jön ide velem borzongani egyet? Ígérem, félni nem fogunk, legfeljebb csak kicsit megijedni. Mert a mai témánk, november lévén, a kísértetház. Horrorkedvelők előnyben, de azért az ijedősek se adják fel, sokat tanulhatunk ezektől a házaktól a környezeti biztonságról és az otthonról. Na meg persze saját magunkról is.

Egy valamire való kísértetház, úgyis, mint térkulturális toposz, egyszerre hívogat és fenyeget, csábít és űz el magától minket. Ránk gyakorolt ambivalens hatásának környezetpszichológiai és mélylélektani magyarázata is van. A környezetpszichológia szerint genetikusan irtózunk azoktól a helyektől, amelyek nem biztosítanak számunkra megnyugtató menedéket és rálátást a körülöttünk lévő vidékre. Akkor érezzük biztonságban magunkat, ha sok érzékszervi információ áll rendelkezésünkre a környezetünkről, ha a hely, ahol vagyunk, jól olvasható. Ugyanakkor szorongást kelt bennünk, ha ezek az információk korlátozottan elérhetők, vagy kétesek. Márpedig egy kísértetház remek példája a rosszul olvashatóságnak. Túl hosszú folyosók, félhomály, magas lépcsők, zegzugosság, titkos szobák. Logikus volna messzire elkerülni őket, mégsem tesszük. Szeretünk borzongani. Annyira, hogy felsorolni sem tudom, hány film, társasjáték, regény épül a kísértetház

témájára, hogy az Államokban látogatható mintegy 5000 (!) kísértetházról ne is beszéljünk.

Mi lehet a fenyegetettségérzést is maga alá gyűrő csábulásunk oka? A környezetpszichológia szerint a bizonytalan fenyegetés tehet mindenről. Mert ha nem biztos a környezeti veszély, csak mendemonda, akkor egy kis téri rosszul olvashatóság, szabálytalanság azért mégis belefér. Sőt, kifejezetten szexi is számunkra, hisz egy ilyen terület sok izgalmas felfedeznivalóval kecsegtet. Mivel csak a fenyegetés lehetősége áll fenn, itt nem félünk, hanem csak borzongunk. Ami egyáltalán nem olyan rossz dolog. Csökkenti a gondolati agyműködésünket, fokozza az észlelési készenlétünket, zenbe repít, sőt, ha a végén kiderül, hogy félelemre tényleg nem volt ok, jó adag endorfinhoz is juttat

bennünket.

És hogy a paramarketinget még tovább fokozzam, elárulom: a kísérteties sajátos jelenségére már Freud is felfigyelt. A kísérteties (Uncheimliche) szerinte azért vonzó és ijesztő, mert felidézi a már jól ismertet, a bensőségest, az otthonost (Heimliche) azáltal, hogy éppen ez hiányzik belőle. Vagyis a kísértetházak azért borzongtatók, mert megmutatják, milyen az önmaga legfőbb tulajdonságait nélkülöző, önmagától megfosztott otthon. Amit saját életünkben megtapasztalni őrjítően és pusztítóan fenyegető volna, az bennük némi borzongással átélhető. Az otthon biztonsága helyett bizonytalanságba helyeznek, élet helyett az elmúlás hajlékaivá lesznek, melegség és puhaság helyett

hidegbe és keménységbe burkolnak. Két legnagyobb ontológiai szorongásunkkal: halál- és

elszigeteltség félelmünkkel szembesítenek, de csak lehetőségszinten és tisztes távolból. Ami nagyon is rendben van, főleg így novembertájt.


(megjelent a 2020. novemberi Otthonban)

1 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése