Rutinok és rítusok

Van a környezetpszichológiának egy fogalma, amit leginkább helybalettként fordítanék. Azt a koreográfiát jelöli, amit otthonunk és tágabb környezetünk helyei között táncolunk le különböző időszakokban. Hogy mit értek otthonunk különböző helyei alatt? Például az egyes helyiségeket. Aztán az egyes helyiségek számunkra fontos és jelentésteli részeit. Otthonlétünk során ezek között „balettezünk” folyamatosan.

Ébredés után beleragadunk még kicsit az ágyba, aztán tovább bóbiskolunk a konyhaasztal mellett a kávé társaságában, majd megpróbálunk elvánszorogni a fürdőszobáig, ott tisztálkodunk és talán sminkelünk, majd a ruhásszekrénnyel is konzultálunk hosszabb-rövidebb időn át, és közben nyilván kapcsolódunk a velünk élőkhöz és az ő helyeikhez is. (Mondjuk az ágyuk mellett megpróbálunk lelket verni beléjük, vagy ők belénk, együtt tolakszunk a fürdőszoba ajtó körül, és ha minden jól megy, közösen reggelizünk).

Miközben ide-oda mozgunk, van egy belső tudásunk arról, várhatóan mikor és hol bukkan fel a másik, és persze ő is sejti a mi útvonalunkat és tartózkodási helyeinket. Mert nem véletlenszerűen, hanem menetrendszerűen közlekedünk és időzünk otthonunk különböző helyein. Mint hangyák a hangyabolyban, pont úgy mozgunk mi is a családi vagy párkapcsolati koreográfia részeként, amelynek megvan a reggeli, a délutáni, az esti, a heti, a karácsonyi stb. verziója. Nagy kaland végiggondolni egy hétköznapunkat helybalett szempontjából. Akár még egy otthon alaprajzot is felskiccelhetünk, hogy bejelölhessük rajta saját és családtagjaink útvonalát. Vajon melyik helyiségekben fordulunk meg legtöbbször? Milyen tárgyakhoz kapcsolódunk leginkább? Hol találkozunk össze a többiekkel? Van olyan része az otthonunknak, amit elkerülünk, vagy amit a többiek koreográfiája sem érint? Esetleg érdemes elgondolkodni, miért esik ki ez a hely az útvonalakból és szükség van-e rá jelenlegi funkciójában, formájában.

A helybalett koreográfiáját több tényező is szabályozza, amelyek közül én most kettőt emelnék ki: az otthoni rutinokat és a rítusokat.

Rutinnak nevezzük azokat az ismétlődő viselkedéseket és tevékenységeket (pl. fogmosás, öltözés, asztal letörlése reggeli után, stb.), amelyek kiszámítható rendszerességgel fordulnak elő az életünkben, és amelyekkel kapcsolatban többé-kevésbé úgy érezzük, akár akarjuk, akár nem, meg kell csinálnunk őket. Ezek a mindennapi bejáratott rutinok (pl. a felkeléstől a munkába indulásig tartó reggeli rutinok sorozata) valójában megkímélnek minket egy sor döntés meghozatalától. Segítségükkel robotpilótára kapcsolhatunk, és az egymást követő cselekvések kötött koreográfiája ellenére kedvünkre szabadon lazíthatunk és csaponghatunk.

A mindennapi rutin cselekvéseink közé azonban gyakran rituálé is vegyül. Például a reggeli kávé elfogyasztása az asztalnál, mielőtt ébred a család, majd egy közös étkezés már rituálénak számít, mert szimbolikus jelentésük van. A kávézás az alvásból az ébrenlétbe, a passzivitásból az aktivitásba, a bentből a kintbe vezet át minket, míg a közös családi reggeli a család egységének megerősítését, a napi szétszóródást megelőzően a közösséget szimbolizálja. A rituálékat a rítusokkal ellentétben nem “kell”-ből, hanem saját vágyainkat követve hajtjuk végre, és míg a rítusok általában mechanisztikusak, a rituálék nagyon is megtervezettek.

A helybalett jelensége pontosan megmutatja, hogyan fonódik össze elválaszthatatlanul a rutinok és rituálék nagy része az otthonunk terével.

Olyannyira, hogy költözés esetén új környezetben a korábbi rutincselekvések egy időre elveszítik pihentető, robotisztikus jellegüket, a rituálék pszichés ereje csökken és a megszokott helyeink elvesztése miatt a hétköznapi és az ünnepnapi koreográfiánk egyaránt meg kell, hogy változzon.

Sokat segíthet ilyenkor korábbi „táncunk” ismerete és elemzése, mert általa újrateremthetővé válnak korábbi otthonunk kiemelten fontos helyei. Átmenthetővé válik például egy sarok, ahová gyerekeink mindig bevették magukat közös fantázia-játékokra, vagy egy megszokott meditálóhely tárgyi és fizikai jellemzői.

De táncunk ismerete abban is segítségünkre lehet, hogy otthonunk lelki egészség szempontjából még inkább támogató közeggé váljon.

Koreográfiánk ugyanis kirajzolja, hová vonulhatunk el személyesen, és hol találkozunk elsősorban össze odahaza, de felfedi a hiányokat is, amelyeknek aztán a nyomába eredhetünk. Megvizsgálhatjuk például, vajon egy testvérpár tagjai közül az egyik miért csak alig tartózkodik a közös gyerekszobában, míg a másik ki sem füstölhető onnan. Vagy esténként miért a tévé előtt találkoznak össze a lakók, miközben a közös étkezőben egymást váltva jelennek csak meg bekapni a vacsorájukat. Ilyenkor a környezet átalakítása is segíthet a „tüneteken”: például átformálhatjuk azt a bizonyos aszimetrikusan használt gyerekszobát térelválasztók segítségével, vagy saját fenségterületek kialakításával, megteremthetünk egy olyan étkezőrészt, ahol mindenki kényelmesen elfér, és ahol a családi interakció elősegítése az elsődleges szempont.

Nálam épp hétfő reggel van, 6 óra múlt. Már hétkezdő rítusommá vált, hogy ilyenkor kiülök a nappaliba, és egy jó adag menta tea mellett újraolvasom az aktuális posztot, mielőtt elsodorna a napi rutin. Nemsokára kicsoszog ide a legidősebb fiam, közli, hogy ma nem akar iskolába menni, majd leül mellém, megnézi a bejegyzés képeit, véleményezi őket, és reggelit követel. Erre aztán előkerülnek az “ovisok” is, és már fejest is ugrunk a hétköznapokba: családi összefogással próbáljuk felébreszteni a férjem, aztán következik a reggeli a konyhában, “vakarászkodás” a fürdőszobában, öltözködés a szobákban, indulás előtti elmebaj az előszobában. De most: egyedül egy bögre teával. Enyém a világ. Ki is használom alaposan. Például úgy, hogy megkérdezlek Benneteket a hétköznapi rítusaitokról, had’ tanuljunk kicsit egymástól. Szóval: ti milyen szimbolikus napi szertartásokhoz folyamodtok? :-)

(Megjelent az Otthonterápián, 2016. április)



0 megtekintés

csillahunya@gmail.com

Budapest, Magyarország

Hunya Csilla

pszichológus