Otthonnalvalólét

Frissítve: aug 11

Most egy nagyon meglepő dologgal indítok. Valami olyasmivel, amit rólam biztos senki nem feltételez: én nagyon szeretek otthon lenni egyedül. Sőt. Nekem kifejezetten muszáj rendszeresen otthon lennem egyedül, mert ha nem teszem, akkor baj lesz. Méghozzá nagy baj. Kikerülök a tengelyemből. Dekoncentrálódom. Megvadulok. Még az átlagomnál is szórakozottabbá válok. És még hosszan sorolhatnám. Egyébként, ha már itt tartunk, bevallom: meg vagyok győződve arról, hogy ezzel nem csak én állok így, hanem kb. mindenki. Még az is, aki egyébként mit sem tud róla. Szóval most nem a saját hóbortomról, hanem egyetemes lelki alapszükségletről fogok beszélni. Az otthonnalvalólét lelki alapszükségletéről, amit, mivel szerintem csodákra képes, előszeretettel írok fel minden utamba kerülő többé vagy kevésbé űzött embertársamnak. Mélyen hiszem ugyanis, hogy mihelyst becsukjuk hátunk mögött az ajtót, és magunkra maradunk otthonunkkal, egyfajta terápiás folyamat veszi kezdetét. Varázslat. Alkímia. Találkozás.

Otthon ugyanis a közhiedelemmel ellentétben nem egyedül, hanem magunkkal vagyunk. Mivel a hozzánk tartozó tér saját magunk és a velünk élők nyomaiból, tárgyaiból, téri megoldásaiból épül fel, ezért tőlünk el nem választható, velünk egylényegű, jóságos konténerként működik. Itt a tőlünk független környezeti ingerek száma szinte 0, így aztán nyugodtan kiereszthetjük a gőzt, a frusztrációt, a feltorlódott élményanyagot, otthon-konténerünk megtart minket. Sőt: nem csak hogy megtart, hanem még emlékeztet is bennünket saját magunkra, ha esetleg eltévelyednénk. Lépten-nyomon kommunikál ugyanis minket, ráadásul nagyon őszintén és lényeglátón teszi mindezt. Nem a széli tulajdonságainkkal, hanem a tengelyünkkel van elfoglalva. Egyenesen szakmai, személyes és családi identitásunkat és értékrendünket közvetíti és erősíti. Elég például csak eldobnunk magunkat a nappaliban és máris zúdul ránk identitásunk millió részlete. A könyvespolcon ott sorakoznak például szakmai irányultságunk könyvi képviselői nálam bájosan keveredve a szépirodalom világnézetemet formáló és tükröző darabjaival. A falon képkeretből fontosabb családi és személyes kapcsolataink néznek ránk, és lefogadom, hogy egy-két tárgy fókuszhelyen (például egy Buddha szobor a polcon, vagy egy agancsgyűjtemény a falon) jelzi értékrendünk hangsúlyait is.

De otthonunk nem csak aktuális, hanem mindenkori önmagunkkal is képes összekapcsolni bennünket. Korábbi életszakaszaink ugyanis onnan megőrzött tárgyak formájában képviseltetik magukat. Például a gyermekkori plüssmackó, a megszárított esküvői csokor, vagy gyerekünk első cipője egészen máshová repítenek. Sűrített időt tárolnak, időkapuk valamikori életszakaszunkhoz, életeseményünkhöz, végső soron valamikori önmagunkhoz. Ráadásul aktuális életterünk részeiként össze is kapcsolják jelenkori személyiségünket és identitásunkat az általuk képviselt egykorival. Szimpla dísztárgyból így lesznek identitásunk folytonosságának őrzőivé. De nem csak saját korábbi életszakaszaink tárolódhatnak általuk, őseink emlékének, tanításainak, velük való kapcsolatunknak őrzői is ők.

Én nagyon szeretek otthon lenni egyedül. Mondtam már? Nos, ha igen, hazudtam, és most már azt is tudjátok, miért. Mert ilyenkor valójában nem egyedül, hanem magammal vagyok. A számomra fontos értékekkel, eseményekkel, személyekkel. Csak ülök és kommunikálok velük anélkül, hogy egy szót is szólnék. Ők pedig közben pikk-pakk helyrepakolnak és tengelybe állítanak. Otthonnalvalólét: szeretettel ajánlom mindenkinek. Receptre.


Megjelent: Otthon magazin, 2019. november

3 megtekintés

csillahunya@gmail.com

Budapest, Magyarország

Hunya Csilla

pszichológus