Hurrá, nyaraló!

Egy jó barátom egyszer beszélgetés közben azt találta nekem mondani, hogy még akkor sem jutna eszébe nyaralót venni, ha valaki a számlájára tenné a rávalót. Mert annál nagyobb büntetést, mint hogy évről évre mindig ugyanott kelljen a szabadsága nagy részét eltöltenie, ő bizony el sem tud képzelni. Pláne, hogy annyi a felfedezésre váró izgalmas vidék közel s távol. Kikerekedett szemekkel néztem rá, akkoriban ugyanis már évek óta kerestük A tájat, benne A faluval, abban pedig A házzal. Ahol vakációzó fiaim kedvükre (és persze az enyémre is) csatangolhatnak és bandázhatnak naphosszat, és ahol mindannyian elfelejtjük a főváros évközben elszenvedett nehezeit. Az őszi-téli szmogot, a zsúfoltságot, a rohanást, a zajt. Kétségkívül második otthont kerestünk, olyat, ami lehetőleg mindent tud, amit fővárosi lakásunk és környezetünk nem. Ráadásul csupa számomra fontos, valaha hozzám tartozó dolgot: zöldet zöld hátán, saját kertet, emberléptéket, vidéket, régi házat.

Vágyakozásom lélektani szempontból teljesen érthető volt. Egy nyaraló ugyanis téri szinten pont azt hozza, amit kapcsolati szinten egy szerető: visszaad valamit abból, ami hiányzik mindennapjainkból és egyben persze saját magunkból is. Második otthonként esélyt arra, hogy két életet éljünk egyszerre: egy biztonságosat, amit választásaink során az azokkal törvényszerűen együtt járó lemondások és kompromisszumok közepette alakítottunk ki magunk körül, és egy szabadabb, önzőbb másikat, ahol kedvünkre bepótolhatjuk, ami hétköznapjainkból kimaradt. Ha betonrengetegben élünk, itt újra a természet szerves részévé válhatunk, ha elegáns irodában és még elegánsabb ruhákban robotolunk nap, mint nap, itt aztán magunkból kivetkőzve földet túrhatunk szakadtan. És mindezt úgy, hogy sem az egyik életforma kínálta biztonságról, sem a másik nyújtotta szabadságról nem kell lemondanunk. Úgy is mondhatnám, nyaralót tartani felér egy legalizált környezeti bi- vagy poligámiával, amelynek téri-tárgyi lenyomatai is megfigyelhetők természetesen. Az otthonunk és a nyaralónk képe ugyanis gyakran nagymértékben különbözik egymástól. Otthon általában nagyobb szerep jut a reprezentációnak: a társadalmi elvárásoknak és a státuszigényeknek való megfelelésnek, míg a nyaralóban több a lezserség, a puhaság, a saját igényeinket szolgáló kényeztető tárgy. Már ha hagyjuk őket megjelenni a térben. Hiányuk elsősorban nem anyagi helyzetünknek, hanem saját igényeink el nem ismerésének a tükre. Mert amit nyaralónkkal teszünk, általában azt tesszük saját magunkkal is. A nyaraló legfontosabb élettani funkciója ugyanis éppen az, hogy jó szeretőként lekapcsoljon minket a hétköznapok inger- és feladatáradatáról, lejjebb csavarja a stressz-szintünket, és az itt és most örömeire csábítson: egy kis déli sziesztára, éjszakába nyúló kerti borozgatásra, kontrollvesztett olvasásra, spontán összejövetelekre.

Hogy mi lett a nyaralónk sorsa? Természetesen sosem vettük meg. Pedig hosszas barangolás után megtaláltuk A dimbes-dombos, erdős tájat, benne A barátságos, meseszép zsákfaluval, de ezen a ponton megálltunk. A ház megvásárlásáig már nem jutottunk el. Azt hiszem, elsősorban azért, mert a barátomhoz hasonlóan az elköteleződés és az állandóság lehetőségétől végül mi magunk is visszariadtunk. Viszont éveken át egész nyarakra béreltünk ott házat, igaz, mindig másikat. Évről-évre cserélgetve környezeti szeretőinket úgy engedtünk örömre csábításuknak és sepertük be kényeztetésüket, hogy ezért cserébe hosszútávra nem ígértünk semmit. Egynyári, gondtalan életet éltünk. Szerettünk, nyaraltunk.


(Megjelent: Otthon magazin, 2019. július)

csillahunya@gmail.com

Budapest, Magyarország

Hunya Csilla

pszichológus