Hol van az a régi ház?

Vajon emlékszel még a gyermekkori otthonod és környezeted egyes részleteire?. Például egy számodra kedves fa levelének erezetére, a fürdőszoba csempéjének mintájára, a szüleid hálószobájára, a nappali könyvespolcán sorakozó könyvek borítójára? Mihelyst előhívod emlékképüket, máris ott találod magad gyerekkorod érzelmi-emlékezeti dzsungelében, mert akkori környezetünk számunkra hangsúlyos elemei Horcrux-ként hordozzák (tudom, már megint Harry Potter, de mit tegyek, ha zseniális) egy-egy lélekszilánkunkat, őrzik, és hozzáférhetővé teszik a ma is bennünk élő gyermeket, azt akik valaha voltunk, és akiből azok lettünk, akik jelenleg vagyunk. Munkám során gyakran megtapasztalom, hogy egykori otthonaink emlékének felidézése katartikus élmény. Különösképp igaz ez akkor, amikor kisiskoláskori otthonunk ajtaján kopogtatunk be gondolatban.

A gyermekkori környezetünk bontakozó éntudatunk számára létfontosságú: a korai szoros anyai gondozásból kikelve a minket körülvevő világ társaságában alakul cselekvőkészségünk, önmagunkba vetett hitünk, vele szoros párbeszédben formálódnak fantáziáink. Ha a kötődési kapcsolataink bonyolultak, és a családunk valamiért bizonytalan vagy fenyegető hátteret képvisel számunkra, akkor a környezetünkben lelhetünk átmeneti megnyugvásra. Elbújhatunk egy lombos fa ágai közé, beszélgethetünk fűvel, virággal, elsírhatjuk a bánatunkat kiskuckóknak, takaróknak és párnáknak.

De itt tanuljuk meg helyiségről helyiségre azokat a törvényeket, szabályokat, normákat is, amelyeket később a nagyvilágban alkalmazni fogunk. Az étteremben például ma is úgy eszünk, ahogy odahaza, az étkezőasztal körül tanultuk egykor. A meztelenségünket is itt kezdjük elrejteni. Innen hozzuk a határok tiszteletének imperatívuszát, a privát hely élményét.

Talán nem meglepő, hogy a gyermekkori otthon egyes részeit felnőttkori otthonteremtési kísérleteink során újrateremtjük. Kertek elemzése kapcsán figyeltek fel arra, hogy más országból származó tulajdonosok gyakran jelenlegi lakhelyük természetes flóráját, időjárási és „talajügyi” szempontjait figyelmen kívül hagyva gyermekkori kertemlékeiknek megfelelő zöld kialakítására törekszenek, sőt, akár még növényeket is importálnak hozzá messzi földről. De nincs ez másként az otthon belső kialakításakor sem: egy hintaszék a nagyitól, még ha kényelmetlen is, egy falikép a szülői házból, akkor is, ha lyukas, a tér közepébe tolt kályha, mint gyerekkori központi hely-emlék, segít az idői folytonosság megteremtésében, gyermekkorunk és szereplőinek halhatatlanná tételében.

Ezt a kulcsfontosságú gyermekkori otthont, akárcsak a bennünk élő gyermeket hagyjuk a múltba veszni. Pedig lélektani szempontból kincsesbányák.

Jó hír: egy amerikai kutatás szerint, az Egyesült Államok lakóinak egyre nagyobb hányada keresi fel 30-as évei után gyermekkori otthonát és környezetét. Több ezer kilométert is megtesznek, csak azért, hogy ismét fizikai kapcsolatba lépjenek egykori környezetükkel. Legtöbbjük nem a személyes kapcsolatok, régi barátok felkutatására indul. Egykori otthonukat szeretnék látni, ahol nevelkedtek. Az utcát, ami számukra az egész világot jelentette akkor. A közeli játszóteret, ahol olyan egyfolytában lógtak. Sokan elviszik magukkal a gyermeküket vagy a társukat is a nagy útra, hogy megoszthassák ezt a fontos darabot magukból velük. A legtöbben azt a helyet keresik fel, ahol 5-12 éves koruk között nevelkedtek. (Igen, pont abban az időszakban, amikor a közvetlen környezet belakásán keresztül belakjuk saját magunkat is, amikor az identitásunk a szülőktől függetlenül, a környezeti kapcsolódásainkban is formálódni kezd.)

A kutató, Jerry M. Burger szerint a gyermekkori otthon zarándokait elsősorban három motívum vezérli. A legtöbben azért indulnak útnak, hogy a valahol még bennük élő, de már nehezen megtapasztalható gyermekhez újra kapcsolódni tudjanak, hogy ne csak fekete-fehér fotók alakjaként létezzen számukra. De akadnak olyanok is, akiket magánéleti válság késztet az útra. Döntést kell hozniuk egy nehéz kérdésben, esetleg krízisben vannak, fontos kapcsolatokat gyászolnak. Ők azzal a hellyel szeretnének kapcsolatba lépni, ahol az értékrendjük formálódott, ahol legfontosabb élet-tanításaikban részesültek, az út során segítségül hívják nagy kérdéseik megválaszolásában. A harmadik csoportba azok tartoznak, akiknek valamiféle lezáratlan „ügye” van. Ők gyakran boldogtalan gyerekkorban cseperedtek, többen közülük erőszak, abúzus áldozatai. Egykori otthonuk felkeresésével nehéz egykori életszakaszuk integrációjára törekednek tudatos-tudattalanul. A megbocsáthatatlannak tűnő megbocsátására, az elvarratlan szálak elvarrására. Szemernyi kétségem sincs e zarándoklatok pszichés jelentőségét illetően. Már csak azért sem, mert én magam is útra keltem, nem is olyan rég. Bizton merem ajánlani mindenkinek, aki Szent Jakab útja mellett / helyett valamiféle alternatívára vágyik. Az amerikai kutatók meglepve tapasztalták, hogy az utazásról visszatérők nagy hányada nem fogadta el a szerződésben szereplő, kutatási részvételért járó pénzösszeget, sőt, helyette köszönő levelek hadával árasztották el utólag a szakembereket.

Egyszóval gyermekkori önmagunk, mélymagunk, értékrendünk és élet-tanításaink felkutatása érdekében, kalandra fel! Nem kell Portugáliáig gyalogolnunk ahhoz, hogy meghatározó, sőt talán életfordító tapasztalatokban gazdagodjunk. Elég, ha időutazunk jó néhány évet. A feladat abszolúte megvalósítható, hiszen környezeti horcruxaink bármikor felkereshetők. Az is lehet, hogy a közelükben élünk ma is, de csak elmegyünk mellettük nap, mint nap, ahelyett, hogy igazán odafordulnánk, kapcsolódnánk hozzájuk. Szívből bíztatok mindenkit, még ha első lépésként csak képzeletben is, de kiránduljon!

Például úgy, ahogy a Hely-emlékek lejegyzője tette.

Jó hazatérést kívánok mindenkinek!

(Megjelent: Otthonterápia, 2016.május)

csillahunya@gmail.com

Budapest, Magyarország

Hunya Csilla

pszichológus