Ezmiez és Demiért

Rögtön az elején szeretném leszögezni: aktuális írásom tartalmáról kizárólag a fiaim tehetnek. Ráadásul mind a három, egyszerre és egymás után. 2 és 4 éves koruk között ugyanis képesek voltak beleesni előbb a rettenetes „ezmiez?” majd a borzalmas „demiért?” korszakba. Itt aztán szülőnek nincs kegyelem, egyetlen dologról szólhat csak a nap. Az „ezmiezben?” a világ jelenségeinek megnevezése, a „demiértben?” pedig működésük aprólékos feltárása és megkérdőjelezése zajlik. Fiaimnak hála ekkortájt végtelen lehetőségem nyílt otthonunk helyiségeinek és tárgyainak azonosítására és elemzésére. Háromszor is egymás után. Ennek köszönhetően nekem is mély meggyőződésemmé vált, hogy otthonunk olyan, akárcsak egy szervezet. Otthon-lény, melynek különböző helyiségei és bútortárgyai a testrészekhez hasonlóan különböző pszichés funkciókért felelősek életünkben. Mindjárt be is mutatom, mire gondolok. Az étkezőasztal lélektani jelentőségéről fogok írni szigorúan követve a fiaimtól tanult „ezmiez?” és „demiért?” módszertanát.

Kezdjük az „ezmiezzel?”. Az étkezőasztal nagyhatalmú varázstárgy. Kapcsolati mérőműszer. Szocializációs helyszín. Utolérhetetlen fejlesztőeszköz. Esetleg bármivé berendezhető játéktér. Ja, és egyébként étkezésre is használható bútordarab. És akkor jöjjön a „demiért?”. Nagyhatalmú varázstárgy, mert a köré gyűlőket az étkezések végére újra családdá, vagy párrá képes alakítani. Munkából rohanó, dolgozatra magoló, bevásárló egyénekből itt válunk ismét közösséggé, itt tudjuk meg, ki hogy van, kivel mi történt a közelmúltban, ki mire készül a közeljövőben. Érzékeny kapcsolati mérőműszer, mert pontosan megmutatja, hogy állunk aktuálisan egymáshoz, milyen a dominancia, a rivalizációs, stb. helyzet közöttünk. Hogyan alakul az ülésrend? Kik azok, akik nem kerülnek egymás mellé? Ki szed először? És utoljára? Hogyan kapcsolódunk egymáshoz az étkezések során? Mindenki egyenlő eséllyel szólalhat meg? Csak néhány kérdés azok közül, amelyekre étkezőasztal körüli viselkedésünk válaszol. Szocializációs helyszín, mert gyerekeink itt találkoznak a legtöbb szabállyal és elvárással. „Várd meg, amíg a vendég szed, ne csámcsogj, használd a szalvétát, maradj ülve az étkezés végéig, ne vágj bele a másik szavába, stb”. És végül az étkezőasztal utolérhetetlen fejlesztőeszköz. A rendszeresen családjukkal étkező gyermekek ugyanis jó néhány képességbéli és lélektani előnyhöz jutnak kortársaikkal szemben. Szókincsük gazdagabb, mint a szülői mesét esténként ugyanúgy hallgató, de a közös étkezés élményét hiányolni kénytelen gyerekeké. Iskolai teljesítményük is magasabb szintű, mert a rendszeres asztal körüli idő jobban befolyásolja az iskolai előremenetelt, mint a házi feladatok, különórák, vagy a sport. A családi asztal körül kamasszá serdülők körében lényegesen kevesebb étkezési zavar, depresszió és más hangulatzavar, drog és alkohol-történet mutatható ki, mint kortársaiknál. Szüleikkel kiegyensúlyozottabb a kapcsolatuk, szociális készségeik fejlettebbek, én- és jövőképük pozitívabb, stressz-szintjük jóval alacsonyabb. Egy szó, mint száz: az elérhető egyéni, pár- és családterápiák, különórák és fejlesztések listájára érdemes felvenni a közös étkezéseket is. Ha szabad javasolnom, egészen az elejére. Sem felső, sem alsó korhatár nincs, csupán egyetlen kritérium: az egymásra fordított kölcsönös figyelem. Mert abban még az „ezmiaz?” és a „demiért?” rettenete is megszelídül.


(Megjelent: Otthon magazin, 2019. október)

csillahunya@gmail.com

Budapest, Magyarország

Hunya Csilla

pszichológus