Árulkodó nappalik

A jungi pszichológia personának nevezi külső homlokzatunkat, vagyis személyiségünknek azt a részét, amely a másokhoz kapcsolódás, a külvilágba illeszkedés szolgálatában áll.

A persona egyfajta kompromisszum. „A közösség és az egyén kiegyezése arról, kinek mi a szerepe”. „Persona az, ami tulajdonképpen nem mi vagyunk, hanem amiről magunk és mások azt gondolják, hogy mi vagyunk az”. Olyan, mint egy álarc: sűríti, amit mutatni szeretnénk magunkból a külvilágnak, és amit a külvilág látni szeretne belőlünk: a szerepeinket, a lelki és fizikai megjelenésünket, a kapcsolódási módunkat. A persona nélkülözhetetlen a külvilághoz való kapcsolódás, alkalmazkodás során, azonban ha túlburjánzik, és saját lényegünkként kezdjük azonosítani, veszélyessé válhat. Az álarc ránk kövül, így akadályozva meg igaz lényegünk folyamatos felfedezését és megélését. Ilyenkor belemerevedünk egyes szerepeinkbe (anya, orvos, beosztott, stb.), és többé már nem látszunk ki mögülük még magunk számára sem.

Vakmerő vállalkozás, de vágjunk bele: Cooper-Marcus nyomán képzeljük el otthonunk különböző helyiségeit úgy, mintha azok a személyiség egyes részeinek térbeli megfelelői volnának. A hálószoba a mély-én képviselője, hiszen itt igazán önmagunk lehetünk, ez legintimebb helyünk. Az árnyékszemélyiség (a personával ellentétes természetű, jórészt nemkívánatos, épp ezért tudattalan tulajdonságaink, tartalmaink gyűjtőhelye) a pincével rokonítható, ahol eldobozolt, száműzött tárgyaink sokasodnak. Szerepszemélyiségünk, vagyis personánk otthonbéli megfelelője pedig a nappali, lássuk részletesen, miért.

A nappali általában otthonunk központi helyisége. Közös territórium, vagyis a lakók közül jellemzően senki nem tekinti saját szobájának, hanem mindenkiének, és ebbe a mindenkibe nem csak az ott élők, hanem a tágabb közösség, a szimbolikus „többiek” is beletartoznak.

Akárcsak személyiségünk personája, lakásunk nappalija is a külvilághoz, a többi emberhez való kapcsolódás helyszíne. Ennek megfelelően funkciói közül elsődleges a kommunikációs funkció: jellemzően itt fogadjuk vendégeinket, vagyis a külvilág számunkra valamiért hangsúlyosabb képviselőit. Mi magunk is gyakran itt gyűlünk össze, de a kutatások szerint elsősorban nem intim családi beszélgetések céljából (amelyek helyszíne inkább a konyha és az étkezőasztal), hanem sokkal inkább azért, hogy pihenés címszó alatt közösen a külvilágra kapcsolódjunk.

Ennek megfelelően általában itt kapnak helyet az információs eszközök (tv, zenegépek, dvd, wifi, számítógép), segítségükkel bármikor rá tudunk csatlakozni a kintre, de itt a legnagyobbak az ablakok is, amelyek téri szinten teszik számunkra lehetővé a külvilággal való kommunikációt.

A kommunikációs funkció mellett a nappali másik fontos feladata a reprezentáció, és e kettő természetesen szorosan összefügg egymással. Hiszen jó marketingesként elsősorban ott törekszünk villantani magunkból valamit, ahol a legtöbbet érintkezünk, kommunikálunk a többi emberrel.

Éppen ezért főként a nappaliba hordjuk be azokat a tárgyakat, bútorokat, itt használjuk azokat a téri megoldásokat, díszítőelemeket, amelyek ideológiánkat, értékrendünket, anyagi és társadalmi helyzetünket, ízlésünket tükrözik. Általában itt kapnak helyet eszmerendszerünket, életünket egyfajta tárgyban sűrítő gyűjteményeink, értékrendünket, szellemi csapásirányunkat leképező könyveink, az ízlésünket, társadalmi hovatartozásunkat, mélyebb tartalmainkat megmutató művészeti alkotások.

A nappali kialakításakor tudattalanul épp azt a konszenzust képezzük le, amit a persona mindennapjaink során: kicsit megmutatjuk kik is vagyunk, de nem teljes vállszélességben tesszük ezt, azaz lényünknek nem egész mélységét villantjuk fel. Elsősorban azt láttatjuk magunkból, ahogy a külvilágban, a társadalomban megjelenünk, vagy amilyennek tűnni szeretnénk.

Természetesen a nappali a reprezentáción túl a közös kikapcsolódás, pihenés, családi együttlét helyszíne is. Nem véletlenül itt a legkényelmesebbek a bútorok, alapfelszereltség a süppedős a kanapé és szőnyeg, a kényelmes fotel, a pihe-puha takaró. Az együtt-lét jó esetben tárgyi szinten is megjelenik otthonunk e helyiségében: a magazin-gyűjtemény között találunk gyerekeknek, felnőtteknek, nőknek és férfiaknak valót egyaránt, gyakran itt tárolódnak a családi társasjátékok, és a polcon ott sorakoznak (a külvilág számára is bemutatva minket) a családi fotók.

Rendkívül izgalmas megfigyelni, hogy viszonyul egymáshoz nappalink külvilágnak szóló reprezentációs funkciója, illetve családi jellege.

Megjelenhetnek-e például egy aprólékosan kidolgozott nappali terében a gyerekek játékai? Bevihetünk-e némi háttérnasit a közös filmnézéshez? Letakarjuk-e ülőbútoraink szép huzatát, hogy „óvjuk őket az időtől” (és persze a saját magunktól)? Ha igen, megengedjük-e egyáltalán olykor a család számára is, hogy huzat nélkül használja őket, vagy csak az illusztris vendégek érkezése esetén csodálkozunk rá közösen, milyen szép darabok? Elrejtjük-e tolóajtó mögé a tévét, hogy kultúrkompatibilisebb képet közöljünk magunkról? Valóban az összes asztalon hagyott könyvet olvassuk, vagy esetleg akad köztük néhány, amivel olvasottságunkat, szellemi lény mivoltunkat hangsúlyozzuk?

A nappalink tehát szorgalmasan fecseg rólunk.

Elárulja, hová esik a fókuszunk, hogy a „mit gondolnak mások” vagy az „érezzük jól magunkat” a fontosabb számunkra. Beszél szerepszemélyiségünkről, gyakran kihirdeti foglalkozásunkat, érdeklődési körünket, ambícióinkat, azt, ahogy a világban közlekedünk. Elárulja, mennyire igényeljük mások társaságát, mennyire vagyunk nyitottak a külvilágra (paranoid emberek gyakran lesötétítve, hálószobává alakított nappalban élnek). Ugyanakkor arról is informál, hogy lakunk mi otthon (jól) együtt, mennyire engedjük meg magunknak és a velünk élőknek a lazítást, az olykor rendkívül hasznos közös semmittevést.

Munkanélküli hétfő reggel van, irány a nappali, kalandra fel!!! Épp ideje meghallani, mit mond nekünk rólunk. Ha van kedvetek, osszátok meg a felfedezéseket!


(Megjelent a Térkultúrán, 2016. március)


csillahunya@gmail.com

Budapest, Magyarország

Hunya Csilla

pszichológus